A nem verbális jelek használata elengedhetetlen a kommunikáció során. Általában a következő funkciók miatt:
- : a társas interakciók általában nem nyelvi jelekkel kezdődnek, szemkontaktussal teremtjük meg a fogadókészséget, ezzel jelezzük, kihez akarjuk indítani mondandónkat, ezt megerősíthetjük mosollyal, bólintással. Egy csoportba való csatlakozás során is kellenek kezdő jelek, ha erre nem kapunk lehetőséget, megjelenik a kirekesztettség érzése.
- : jelezni kívánjuk kik (ruhák, ékszerek, kiegészítők stb. – státuszszimbólumok, ismeretük elengedhetetlen, kultúránként). Nem csak a tárgyi jelek, de pl.: hogy valaki melyik szállodában lakik, vagy milyen repülővel utazik, ez is sok mindent leír róla.
- : egyes érzelmek minden kultúrában megtalálhatók (mosoly, rémület, iszony stb.), bizonyos az arckifejezések egyetemesek, a világ bármely területén megtalálhatók. Azonban, ha az egy adott érzelem kifejezésének módja egyes kultúrákban megegyezik, az nem azt vonja maga után, hogy jelentésük is egyezik. Egy jelzés előállítására mindenki képes, de hogy milyen normák szabályozzák, és hogy mit jelent, az más és más kultúránként. Ilyen például a mosoly. Míg európaiaknak a mosoly, szokásos jel, a barátságosságot, az örömöt fejezik ki, addig a japánok a kellemetlen szituációk oldására használják (humor helyett). Ázsiában is hasonló funkciója van a mosolynak, a kellemetlen híreket mindig mosolyogva adják át, ezzel leplezve az érzelmeket. Az érzelmeket kifejezhetjük még testtartással, térszabályozással, kéz és lábmozgással. A kultúrák nagyban eltérnek abban, hogy mennyire engednek teret az érzelmek kifejezésére. Egyes helyeken a gyerekeknek még megengedett, de a legtöbb országban egy felnőtt férfi gyengeségét mutatna, ha sírna. Japánban másképp áll a helyzet, mert a sírás tiszteletre méltó dolog, nagy megbánást jelképez.
- : Az attitűdök kifejezése bármivel lehetséges, akár vokális jelekkel, akár nem verbális jelekkel, kultúránként eltérő, mit is alkalmaznak.
- : Az interakció vezérlésének megannyi módja van, pl.: a csatornaváltás. Az európaiaknál a csatornaváltás módja, hogy egyszerr egy ember beszél, a mondanivaló befejeztével valaki átveszi a fonalat, folyamatosan zajlik az interakció, nagy szüneteket nem alkalmaznak (kivéve finnek, svédek, akik sokat tudnak hallgatni). Az ázsiai kultúrákban a be nem fejezett mondatok között, a nagy szünetek jellemzőek. Számtalan a ki nem mondott gondolat, amit a partner fejezhet be. Bizonyos déli kultúrákban a beszéd átvétel úgy zajlik, hogy először többen beszélnek egyszerre. Ilyenkor a legnagyobb hangú, vagy a leggyorsabban beszélő nyer.